A történelem félablakán ugrottunk ki

 

A történelem félablakán ugrottunk ki

Enyhe irigységgel figyelem Hunyadi Attila történész barátomat, milyen könnyen ugrik ki a katonai (Cătina) Logothetti-kúria keleti bástyaszobájának félig épen maradt ablakán.

Nincs azért nagyon magasan az ablak, de az omladozó kúria tövében arasznyi a szúró-vágó törmelék, ilyenformán ajánlatos úgy érni földet, hogy az ember előre, a gróf  Alfred Logothetti  és Adrienne erdőalji síremléke felé bukjon, ha kell.

Amíg fújok és várom a fotózkodást, van időm elnézni az emut, ezt az ausztrál futómadarat, amint futkos ide-oda egy újonnan felhúzott villanypásztor-rendszer mögött, jelezve az erre tévedőnek, hogy az egykori bizánci császár, I. Niképhorosz leszáramzottjainak, a Logothettiknek a birtokán eredeti módon osztozkodott a jelen.

A Logothetti-erdőben magánvadaspark és vadászvillák, alatta Katona község futballcsapatának a pályája az öltözőkkel, aztán az egykori park utolsó fái, majd maga a kúria, jobbra-balra beszakadva-szakadozva.

Nini, ott hátul les minket az emu kakas. Mintha színesebb lenne, emusabb… Várjuk meg, míg előjön?

Csak az ablakon lehet bemászni.

Az egyik új tulajdonos, aki három asztalostól vette meg a kúriát, nekifogott megszilárdítani a falu felőli falakat, ugyanis a 60-as években még iskolaként fungáló épület olyan benyomást kezdett kelteni, mint ami bármikor összeroskadhat.

És akkor már nem lehet, ugye, eladni, hiába a történelmi háttér, hiába a világháló fotói a monarchia apparátusában fontos funkciókat betöltő Logothettikről, hiába a kommersz-ábránd, hogy ha ideköltözik valaki, akkor “új Logotetti” lesz, amolyan posztmodern gróf… Mint az igaziak… (alsó fotó)

A homlokzat egy részét rendbeszedte a legújabb tulajdonos – aki egyébként közösségi teret, retro-kiállítóterneket tervezett ide , de a szakadozó mennyezet beláttatta vele, hogy ide komoly befektetés igényeltetik.

Miután mindnyájan kiugrálunk a Logothetti-kúria épen maradt félablakán, a régi kút mellett tanácskozunk a jövőről.

Mármint arról, hogy a kúriát megvegye-e interaktív székháznak a Fehér Hollók Médiaklub Egyesület és a Búza László Egyesület, a magyar kisgyerekes családok kiruccanási parkövezetévé alakítva? Hely van bőven a gyerekeknek, odafenn a vadaskert, emuk, a polgármesteri hivatal kőhajtásnyira, az öreg fák még bírják…

Nem túl nagy meggyőződéssel számolgatjuk, hogy az első látásra több mint olcsónak tűnő kúriát és az előtte levő félmezőnyi udvart meg tudjuk-e venni, vagy hagyjuk a csudába.

A két itt eltemetett Logothetti sírját is Hunyadi Attila történész találja meg: olyan ösztönös biztonsággal indul  meg a villanypásztor-rendszer keleti sarka felé, mintha tudná, melyik fa alatt van a sírkő.

– Alfred Logothetti  és  Adrienne Logothetti – betűzzük a rázósnak tűnő drótok innenső oldaláról.

Sic transit.

Ausztrália hivatalos madara – az új erdőtulajdonos vadaskertjének büszlesége , az emu tojó közelebb jön, hátra-hátrafordul, figyelmeztetve minket, betolakodókat, hogy jujujj, az emukakasa a közelben van, és nem fogja hagyni bántani őt, a mezőségi emu-tojót.

Milyen szép az emu kakas, kár hogy nem jön közelebb. Mintha lenézne minket…

Újra a kút kávájánál tanácskozunk; mennyire tiszta a vize még mindig! Jó mélyen látnánk meg arcunk tükörképét, ha nem lenne ilyen borús nap a mai.

A Logothettieket pletykáljuk. Galíciai birtokaikat és természetesen pénzüket, hiszen nomen est omen, nem hiába voltak őseik pénzügyi miniszterek, azaz logothetészek.

– Maga a bizánci ős,I. Niképhorosz is logothetész volt Iréné császárnő udvarában, onnan lépett feljebb – mondja Hunyadi Attila, a Logothettiek keleti, illetve északkeleti birtokait emlegetve. – Érdekes, hogy éppen itt, a mezőségi Katonában horgonyoztak le… (alsó fotó)

– Én a legjobban a keresztneveiket élvezem: az Oresztésztől a Zoltánig… – rosszmájúskodom. – Lám, Oresztész már olyannyira erdélyinek tartotta magát, hogy az Erdélyi Kárpát Egyesület elnökeként a Homoródalmási barlangnál rendezett Orbán Balázs-emlékünnepélyen (1931)  már össznemzetben göndolkodik:

Kolozsvár magyarsága, mint ahogy politikai értelemben egynek tudja magát a Székelyföld magyar népével, úgy a kolozsvári turisták is, még ha nem is tartóznak a Székely Társaság kötelékébe, szívvel-lélekkel egynek érzik magukat székelyországi testvéreinkkel.”

Közben nyílik az immár önkormányzati kézben levő kövezett községi út túlsó oldalán a “szomszéd” kapuja. Egy középkorú hölgy kíváncsiskodik ki, kezében stílszerűen nyírfavessző seprű – hátul ugat a kutya rettenetesen.

– Éppen jöttem a dombról, és láttam ahogy kiugrik az ablakon – mondja somolyogva. – Látja – mutat a kúria leomlott bástyaszobájának maradékaira – ott volt az osztályunk ötödikben. Éppen alattunk volt a konyha… Gyönyörű iskolaépület volt… Gyermekkor, Istenem… És bizony hányszor ugrottam én ki ezen az ablakon, amikor lyukas óránk volt, és haza akartam futni pisilni…  Óh, a gyermekkorom ablaka…

– Mi a másik ablakon ugrottunk ki – helyesbítek önérzetesen, látva hogy a lányos ablakon csak egy lépés volt a lépcső. – Ott hátul nehezebb… – zavarodok bele.

– Igen, a domb felőlin. A dombon, az erdőn át jöttek egykoron az osztálytársaim a szomszéd falvakból…

Végre feltalálom magam. Magyarázni kellene ötletesen, miért is volt sokkal nehezebb hátul, azon az oldalon, ahol a vállalkozó szellemű kúria-turisták úgy ugranak ki, hogy Alfred Logothetti  és Adrienne erdőalji síremléke felé bukjanak, ha kell.

– Mi a történelem félablakán ugrottunk ki…

A hölgy nagyot néz.

Fölöttünk, az újgazdag vadaskert villanypásztoránál végre megjelenik az emu kakas is.

 

Leave a Reply

Your email address will not be published.